Levél Hozzád

Kedvesem!

Meglehet, ezt a levelet soha nem fogod megkapni. Mégis úgy érzem, le kell írnom, ki kell írnom magamból. Sok év eltelt azóta, hogy szerettelek. Mivel úgy éreztem, hogy nem kapok viszonzást ezért kiléptem ebből a kapcsolatból. Azt már akkor is tudtam, hogy olyan vagy, amilyet keresek. Bár olyan lettél volna, úgy álltál volna a világhoz, mint most…ez a történet máshogy alakult volna, tudom. Rossz időben találkoztunk. Istennek egész más tervei voltak velünk. Aztán teltek az évek…

Addig sem, és azóta sem éreztem azt a bizonyos vonzalmat, amit addig csak olvastam, hogy van. A hormonok játékát. Feromonok, azt hiszem így hívják őket. Furcsa mágnes. Ha a közeledben vagyok, szinte húz hozzád. Sok év eltelt már. Aztán most, hogy újra a közeledben lehettem, rájöttem, hogy igazából nem változott meg semmi. Bár évek múltak el, a kémia működik, legalábbis én érzem. A láthatatlan mágnes továbbra is vonz. Vonz valakihez, aki jelenleg elérhetetlen a számomra. Erőnek erejével kell magamat visszarángatni a földre, a valóságba.
Barátok vagyunk. Fontos számomra a barátságod, nagyon fontos. Melletted újból fiatalnak érzem magamat. Úgy érzem, hogy legyőzhetem a világot, de legalábbis szebbé tehetem. Érzem, hogy élek. És ez jó. Féltem a barátságunkat, nem akarlak elveszíteni. Legalább így, ebben a formában meg akarlak tartani magamnak.

Évekkel ezelőtt, sőt, most már elmondhatom, hogy (még kimondani is szörnyűség) több mint egy évtizede bezártam egy lakatot. Tudatosan. Azért, hogy ne sérülhessek, hogy védjem magamat. Így tettem, mert így akartam. Most jutottam el oda, hogy rájöjjek, ez nem jó. Senkinek. Se nekem, se annak, akit e miatt kizárok. Tudom, hogy változtatnom kell jelen helyzetemen, a kapcsolaton, amiben most már vergődöm. De nehéz…. Megszoktam, belenőtt az életembe. Nem erre vágyom, nem vagyok boldog. Nem vagyok, mert eddig nem akartam. Hogy is mondtad: tele vagyok szeretettel, és nincs akinek adhatnék belőle. Igen, ezt érzem én is. Megnéztem a filmet, amit mondtál. Ízek, imák szerelmek. Most már tudom, hogy melyik az a mondat: „Jobbat érdemlünk annál, mintsem azért maradjunk együtt, mert félünk attól, mi lesz velünk, ha elválunk”. Mennyire igaz!

Azt mondod megváltoztam, hogy feladtam az álmaimat. Igazad van. Meghunyászkodtam, elfogadtam azt, amit nem kellett volna. Ezzel nem csak a magam életét, hanem egy másik életet is megváltoztattam. Elrontottam? Nem tudom. Mindig is tudtam, az első perctől kezdve, hogy megláttam, hogy nem őt keresem. Nem az ő emberem. És mégis, mégis elkezdtem, folytattam és benne vagyok. Sokszor ki akartam már lépni, volt, hogy hónapokig külön voltunk, majd meggondoltam magamat. Féltem? Lehet. A magánytól, az egyedül töltendő hétvégéktől, ünnepektől. Hova jutottam? Társas magány, most már tudom mit jelent. Fekszünk egymás mellett, bámuljuk a tv-t, de semmi közös nincs bennünk. Még csak beszélgetni se tudunk. Nincs közös témánk, nincsenek közös terveink, álmaink. Mi van akkor? Megszokás. Ennyi. És ez kevés, tudom, érzem.

Tegnap, egy napos komoly vívódás után úgy döntöttem, hogy elmondom neki, hogy elég volt, jobb lesz, ha külön válunk. Megkérdeztem, hogy boldog-e. Elmondtam, hogy én nem vagyok az, hogy nem ilyen életre vágyom. Hiányzik valami. Kiment cigizni, aztán olyan arccal jött vissza, hogy megsajnáltam. Most megint érzem, hogy rosszul tettem. Nem sajnálat kell, az kevés. Nem volt erőm folytatni, amit elkezdtem, az elszakadást. Kívülről minden olyan egyszerű…

Azt mondtad, hogy eltelt 40 nap, és még nem vagy túl a szakításon. Elhiszem. Ez még a gyász időszaka. Csak arra kérlek, amíg nem jött helyre a lelked, addig ne keress másikat. Hidd el, addig nem lehet, amíg sebzett a lelked. Saját tapasztalat.

Pénteken, évek óta először éreztem a pillangókat. Már azt hittem örökre eltűntek az életemből. De vannak , és ez jó! Már tudom, hogy vágyom erre, hogy akarom. Akarom a pillangókat! Hiányoztak az életemből. Hiányoztak, ahogy te is hiányoztál.